Sötétség oszlik,

sejtelem lépdel,

száraz, kavicsos úton jár,

megáll és benéz a szívemhez érve:

nyílik az ajtó, enged a zár.

Két kis szelíd gyertyaszál kér

asztalt a szívem közepén,

emléket ébresztve parányi meleg

megsimogat és olvad a dér.

Az égből harmat hullik a földre,

angyalok hangján játszik a szél,

hatalmas erő szelíd karjában

sóhajtásom csillagig ér.

Jó a csend-fény míg átölel,

gyertya ég, mélyen alszik a lámpa,

csak így lenne mindig

így tudnék élni,

míg ez a sejtelem magába zárna.

(2014. Advent 2. vasárnapján)