Ajtót, én a szolga

sokaknak nyitottam,

nyikorgott a zár,

éjjel olajoztam,

kitárt ajtóm mögött

mint kőszobor várok

sasokra, verébre,

hozzám érjen szárnyuk.

Van, hogy meglepnek,

van, hogy elkerülnek,

hullik morzsa, kása

másoktól temérdek.

Nincs felettem ernyő,

az én étkem ázik,

olyan, mint a méreg,

keserűvé válik.

Megromlott eledel

megfekszi a gyomrot,

terheli a lelket

okozva sok gondot,

orvosságot rája

nincs módomban adni,

egyetlen írja,

el kell engem hagyni.

Pedig mikor szálltak

madaraim erre,

a harangvirágnak

muzsikált a kelyhe.

Az ablak előtt álló

nyírfák duruzsoltak,

szél jósolta vélük

virágzik a holnap.

Szóltam a suhogó

hulló leveleknek,

terítsünk szőnyeget

vándor idegennek.

Az idő elkopott,

elvásott a szőnyeg,

előlem a napok

szürkén menekülnek.

Étellel nem tudok

senkit megkínálni,

emlék-italom is

éppen egy pohárnyi.

Bódítom fejem,

kortyonként megiszom,

íze keserűjén

ugrál a szemizom.

Ajtómat hiába

tárom ki sarokra,

ki lenne kíváncsi

árva sóhajokra,

szomját, éhét nálam

ne enyhítse senki,

még tükröm is görbe,

a vakság körül lengi.