tökéletes volt, mint egy mesekönyvben,
a kertből állt, s néhány boldog almafából,
egy tenyérnyi éden a csodák legjavából.
Napraforgó virág, apró szárnyas árnyak
a fák között libbenve ágról-ágra szálltak,
öreg néne ült egy fonott karosszékben,
fésű és hajtű volt vén keze ügyében.
Hosszú fehér haját meg-megcirógatta,
s a rózsaarcú lánykát beszédre nógatta.
Kocsikeréknyi volt naponta a jóság,
arcukra kiült a békés jóllakottság.
Nézni őket innen könnyfakasztó dráma,
rabul estek végleg az álomcsapdába,
vergődik a gyermek, mint egy árva lepke,
akinek a szárnyát az idő rég kiszedte.
Bár a múltban maradt voln' a lányka,
ne díszítette volna haját párta,
visszalovagolna az idő csikaján
ott rekedne végleg leányság ugarán.
Nem kérdez semmit, választ úgysem adnak,
nem diktál a szíve, körmei lefagynak,
emlékezni fekszik éjszaka az ágyba,
arra a kicsi, de sejtelmes világra...